Túlsó part

Még egy film. Ezt sem láttam eddig, de ide rakom, emlékeztetőnek. Egyelőre a "talán" kategóriában van.

Harmadik napja kéményt építek.

Amíg kész nincs, minden gondolatom róla szól.

Vele fekszem, vele kelek.

Ha behunyom a szemem, őt látom.

A kémény az ég felé tör, az elmém mégis nehéz téglákkal tele...

A kisfiam újabban ilyeneket rajzol, pontosabban "ír" a számítógépen.

Nemrég egy mozgófilmet is készített, egy kis animációt. Írt egy programot, aztán amikor elindította, egy kis emberke jött-ment, esett bukott... Aranyos volt. Saját magától szokott rájönni ilyenekre.

(Amúgy azóta már kiszínezte a poharat.)

A Vakság (Blindness) egy 2008-ban bemutatott drámai hangvételű film Fernando Meirelles rendezésében, mely a Nobel-díjas író, José Saramago azonos című regényéből készült. A filmet a 2008-as Cannes-i Filmfesztiválon mutatták be.

„Szerintem nem vakulunk meg. Szerintem mindig is vakok voltunk.”  – J. Saramago, író

A szellemi megvalósítás útjai az ősi Indiában

Lílávajra (dr. Pressing Lajos) előadása

"A meditáció nehezen körülírható fogalom, sokféle módszer és gyakorlat megnevezésére használják. Ezekben a meghatározásokban talán csak két közös mozzanat található: az egyik, hogy minden meditáció valamilyen mentális, azaz a tudattal végzett gyakorlásra — sajátos műveletek ismételgetésére — épül. A másik közös vonás, hogy a cél valamilyen fajta közvetlen megismerés, tehát a választott tárgyat nem fogalmi vagy gondolati úton igyekszik a meditációt gyakorló ember megismerni, hanem inkább annak megélésére törekszik. A gondolatok ezért a meditációban inkább akadályként vagy elterelődésként jelentkeznek.

A meditációkat céljuk szerint két típusra lehet felosztani, ezeket világi és szakrális jellegű meditációknak nevezhetjük.

A világi meditációk közös vonása, hogy a gyakorlás valamilyen profán vagy hétköznapi cél megvalósítására, vagyis a világi jellegű megismerésre irányul. Ezek a célok lehetnek értékesek vagy akár etikailag kifogásolhatók is, a »világi« tudatállapotok körén azonban sohasem lépnek túl. Ebbe a körbe tartoznak pl. a modern pszichoterápia meditációs tréningnek nevezett módszerei — amelyek bizonyos lelki vagy pszichoszomatikus panaszok gyógyítását kívánják elősegíteni —, továbbá a szórakoztatóipar újonnan kifejlesztett »ezoterikus« technikái, amelyek »különleges tudatállapotok« vagy sajátságos »lelki élmények« tapasztalásával a túlszabályozott és az ingerszegény életmódtól szenvedő modern ember (alapvetően világi) igényeit igyekeznek kielégíteni. A meditáció valójában a régi Indiában is igen gyakran merőben világi célokra — pl. jólét vagy hatalom biztosítására, az istenek jóindulatának elnyerésére, gyógyításra stb. — irányult. Az emberek többségét minden kultúrában elsősorban világi célok motiválják. A régi India kultúrájának és vallási gyakorlatának tanulmányozása ugyanakkor azért fontos, mert ott és akkor az emberi szellem páratlan csúcsteljesítményei születtek ezen a téren.

A szakrális meditációk lényege a minden világi állapoton és megismerésen túli  végső valóság megismerése, illetve az annak közvetlen megélésére való törekvés. E végső valóságot a különféle szellemi hagyományok más-más néven ismerik: Isten, Brahman, végső igazság, a tudat valódi természete stb. Ebben a jegyzetben e szakrális meditációk közös vonásaival foglalkozunk.

- Kedves nézőink! Térségünkben továbbra is melegfronti hatás érvényesül, ezért számítani kell fejfájásra, alacsony vényomásra, szédülésre. A koncentráló képességünk csökken.

- Cöcöcöcöcö...

Emailben már megtettem, de ezúton is szeretném köszönetemet kifejezni egy régi kedves olvasómnak (elmondása szerint 65 éves nagymama, magamban csak dzogcsen-nagyinak hívom egy korábbi észrevétele miatt, remélem, nem baj) legutóbbi észrevételeit és intelmeit. Most a Szatorinál tett eszkimós kommentemmel érdemeltem ki a "dorgálását", mondván, "nem tudhatjuk, ki hogyan viselkedik határhelyzetekben, általában éppen a nagyokosok bőgnek le". Figyelmembe ajánlott egy mondatot, ami egy zenről szóló filmben hangzott el:

"A legfontosabb a padlót minden nap felmosni."

Csak azért írtam ezt ide le, talán mások (is) hasznát veszik (ha már én nem).

Még egyszer köszönöm, hogy érdemesnek tart a dorgálásra, azt hiszem, ezért a mondatért már hasznos volt blogot írni.

Ami pedig a Buddha-idézetet illeti, azon vagyok, még ha csak a "magam módján" is, legalább is ezzel hitegetem magamat...

Részlet Lílávajra (dr. Pressing Lajos) előadásából

"Az indiai gondolkodáson belül kialakult sokféle természetképet alapvetően négy csoportba sorolhatjuk. Az első az árambhaváda, az okozatiság vagy a világ összetevődésének a tana. Ez a természetet úgy írja le, mint amelyet oksági törvények mozgatnak. Ezeket az oksági összefüggéseket az Isten alkotta meg, ám azok utána a saját dinamikájuk szerint fejlődnek, és ebben az oksági viszonylatrendszerben a természeti környezetet teremtő okok között meghatározó szerepe van magának az emberi tevékenységnek is.
A második rendszer a parinámaváda vagy »átváltozástan«. Ez az alapvetően dualisztikus szemlélet elsősorban a jóga és a számkhja rendszereire jellemző. E felfogás a szellemet és a természetet két teljesen különböző dolognak tartja. A teremtettség – vagyis az a világ, amelyben élünk –, úgy jön létre, hogy ez a két princípium látszólag összekapcsolódik egymással, s a szellem mintegy belemerül a természetbe. A természetet a szanszkrit nyelv nem anyagnak, hanem prakritinek – magyarul »ősméhnek« vagy »ősteremtőnek« – nevezi. Ez önmagában előjel és tulajdonság nélküli (avjakta), ám potenciálisan minden létforma létrehozásának a lehetőségét magában hordja. Maga az életfolyamat és az általunk megélt világtörténet ennek a természetnek a kibontakozási és átalakulási folyamata. A természetbe belemerülő, vagy azzal kapcsolatba kerülő szellem tapasztalati világa a természetben élő ember hajlamaitól, szokásaitól, adottságaitól és tetteitől függ.
A harmadik fajta megközelítési mód az ún. vivartaváda vagy illúzió-tan. Ez az egész tapasztalati világot végső soron káprázatnak tartja, amely a valóság igazi természetét, az Istent vagy a Brahmant elfedi előlünk. Ezt a káprázatot a szellemi tudatlanság teremti, ám az, hogy ebben a káprázatvilágban milyen történéseket vélünk megélni és tapasztalunk esetleg nagyon is reálisan ható szenvedésként, ugyancsak a saját attitűdjeink és cselekedeteink következménye.
És végül van egy negyedik fajta felfogás is, az úgynevezett avikára-parinámaváda , amely a különböző tantrikus rendszerekben – pl. a hindu shaiva és vaisnava tantrákban – kristályosodik ki. Ez lényegében ugyanazt tanítja, mint a vivartaváda , vagyis hogy a tapasztalati jelenségek az Isten végső valóságát rejtik; ezt azonban egyfajta pozitívabb élethez és természethez való viszonyulás jegyében még kiegészíti azzal, hogy ez a megjelenő világ nemcsak egyszerűen káprázat, hanem az Isten csodálatos kreativitásának, teremtő tevékenységének a manifesztációja. A természetet Isten nem önmagán kívül, hanem saját magából hozza létre azáltal, hogy Ő maga felölti a jelenségek alakját, mintegy átváltozik azokká (parináma) anélkül, hogy saját Isteni lényege közben változást szenvedne (avikára). A végső szellemi valóságot e felfogás az aranyhoz hasonlítja, mely a legváltozatosabb ékszerek alakjában képes megjelenni anélkül, hogy ezek az átalakulások az arany mivoltát megérintenék. E szemléletben a dolgok már a maguk puszta megjelenésében is értéket képviselnek. Mégpedig nemcsak abban az értelemben, hogy a teremtett dolgok utalnak a teremtőjükre, hanem úgy is, hogy minden lényben és jelenségben, amellyel találkozunk, közvetlenül magával az Istennel állunk szemben.
A különböző indiai természetfelfogásokban egyaránt felfedezhetjük azt az alapvető elvet, hogy az ember saját maga alakítja ki tevékenységével a maga konkrét tapasztalatai világát, mintegy mindannyian saját sorsunk kovácsai vagyunk. Ezt az elvet nevezzük a karma törvényének. A karma egyfelől determináltságot jelent, amennyiben az ember tettei elkerülhetetlenül olyan világot teremtenek, ami megfelel a cselekedetek jellegének. Ez a tanítás azonban egy mélyebb olvasatban éppen az emberi szabadság megfogalmazása. Azt a fölismerést fejezi ugyanis ki, hogy mi magunk teremtjük, mégpedig külön-külön egyénileg is, illetve ahol közös a világunk, ott kollektíven is azt a környezetet és azokat a feltételeket, amelyek között élünk..."

Forrás: http://www.terebess.hu

www.dharma.hu

Két magzat beszélget, az anya hasában.
- Mondd, te hiszel a születés utáni életben?
- Persze. A születés után jön az élet, talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk.
- Ostobaság! A születés után nincs semmi: onnan még nem jött vissza senki! Különben is, hogy nézne ki?
- Azt nem tudom biztosan, csak érzem, hogy ott mindenfelé fények vannak... a lábunkon fogunk járni...
- ...gondolkodj picit, azért sem lehetséges, mert a köldökzsinór túl rövid. Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér és kész!
- Figyelj, nem tudom pontosan..., majd a Mama segít nekünk...
- A Mama! Te hiszel a Mamában? Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol? Egyáltalán látta, már valaki???
- Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk, s bizony neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
- Na, mostmár hagyj békén ezzel a butasággal! Akkor hiszem a Mamát, ha látom!!!
- Látni még nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét... És ha figyelsz, megérted az üzenetét, és válaszolhatsz is rá...

(Forrás: http://nevess.freeblog.hu)

Az este ment az egyik tévében a Minden6ó című amerikai vígjáték. Nem néztem, csak néhány percet láttam belőle itt-ott, de az alábbi két mondatot sikerült elkapnom. A történetben Bruce Nolan, a népszerű tévébemondó (Jim Carrey) megkapja az Úr (Morgen Freeman) minden hatalmát. Ezt követően hangzott el a párbeszéd:

Úr:

- Most pedig elmondom a szabályokat.

Bruce Nolan:

- Vannak?